A középkor idejére tehető az un. Pannon kopó kialakulása, melyben a honfoglaló magyarok által betelepített keleti jellegű kopó keveredett a kárpát-medencében élő őshonos kopófajtákkal. Ezek Erdélybe került egyedeiből a sajátos környezeti és vadászati viszonyok alakították ki a különösen szívós és bátor erdélyi kopót. Melyek fejedelmi családjaink krónikáiban is felbukkan.

 

Az 1300-as évekből származó bécsi képes krónika "Magyarok az őshazában" című miniatúrája már a mai kopókhoz hasonló kutyákkal folytatott medvevadászatot ábrázol. Ugyancsak ennek a krónikának egy másik miniatúráján Hunt lovag pajzsát és zászlaját egy-egy kopófej díszíti.

A már Erdélyben kialakult speciális kopó, először azokon a serlegeken jelenik meg, melyek az 1600-as években Erdélyben készültek. Domborműveik medvét állító kutyákat ábrázolnak. Még közelebb voltak színben, alakban, felépítésben a mai erdélyi kopóhoz azok a kutyák, melyeket Váradi György olajfestménye örökített meg kb. 180 évvel ezelőtt egy elejtett medve fölött. Ezeknek az erős testalkatú, lógófülű, kutyáknak a testét kétharmad részben fényes fekete szőr fedi. Homlokcsíkjuk, szügyük, lábszáruk és mancsuk fehér. Szemük felett, a szájuk szélén és a végtagjaik belső felületén vörös jel látható.

 

A XIX. század vége felé az erdélyi kopót még meglehetősen nagy számban tartották mind Magyarországon, mind Erdélyben. Az akkori krónikák leírásai szerint, tulajdonságain és képességein kívül, csak a testalkatát jellemzik pontosabban. Szőre színének semmi befolyása sincs használhatóságára:

 

Magyar kopó, erdei kopó, alacsonylábú kopó, fekete magyar kopó, nemes erdélyi kopó.

 

Czynk Ede, korának jeles vadászati írója készítette el először az erdélyi kopó részletes leírását. Edward von Czynk néven az osztrák vadászújságban, a Waldmannsheil 1901. Évi 3. És 4. Számában "Die Siebenbürger Bracke" címmel írt tanulmányához még az akkor Nagyszebenben fellelhető kopók fényképét is csatolta. Így a századforduló erdélyi kopóiról hiteles dokumentumhoz jutottunk.

 

A kopózást előszeretettel űzték a magyar előkelőségek is. Mátyás királynak, Rákócziknak, Zrínyiknek is kedvenc időtöltése volt. A lóról való társas vadászat már akkor is a kedvelt vadászati módok közé tartozott. Különösen nagy becsben tartották a "fekete magyar kopót" kitűnő szaglása és vakmerősége miatt. Kiváló tulajdonságai miatt felhasználták egyéb kutyák kitenyésztésénél is.

 

Az erdélyi kopók a feljegyzések bizonyossága szerint az első világháború előtti években és a két világháború között sokat használt vadászkutya volt. Mígnem a román rendelet dúvadnak minősítette és a magyar agárral együtt a kiirtásukat rendelte el. Ennek következtében az erdélyi kopó szinte teljesen kipusztult…

 

Húsz év múlva dr Fodor Tamás és munkatársai a Budapesti Állat- és Növénykert megbízásából felkutatott két elbújtatott erdélyi kopó példányt Erdélyben, Mózsit és Rékát, melyek egyébként alomtestvérek voltak.

Lelkes kutyások segítségével a hetvenes évek elején még sikerült pár megmentett egyedet átcsempészni. Így végül, ha lassan is, de megindult a fajta újraélesztése.

Azóta az állomány örvendetesen bővül, bár a fajta még mindig veszélyeztetettnek számít.

 

A vadászat megszigorításával, csak zártkerti hajtás maradt az erdélyi kopónak, mint hobbi.

Az ügyességi kutyássportok, és a jó szaglásra épülő munka jelentheti emellett a fajta lehetőségeit.

Kiváló szaglása, könnyed mozgása, bátorsága és kitartása alkalmassá teszi akár mentőkutya feladatok ellátására is. Kiváló szimata folytán kábítószer kutatásra is érdemes lenne kipróbálni.