Magyarországon a kopózás a XIX. század közepéig a legelterjedtebb vadászati módok közé tartozott. A falkában tartott kutyák a régi udvarházak reprezentatív tartozékai voltak. A gazdag főurak közti versenyszellem kiváló alkalmat nyújtott s fajta nemesítésére. A vadászat során a puskások elállták a vadak forgóit, váltóit, a kopó-felvezető pedig a terület másik végében először a legjobb kopóit engedte el. Mihelyst ezek egyike elnyiffantotta magát, utánuk eresztette a többi kutyát is. Ha a kopója nyiffantásaiból meggyőződött arról, hogy az a kívánt vadat jelzi. A jó vadász kopója csaholásából pontosan tudta, hogy milyen vadat űz, illetve állít. Hideg nyomon halad, vagy már messze hajt. Hogy a jelzett vad disznó-e, őz, róka, vagy más. A kopó űző hangja magas, vékony, sikoltásszerű. Az első nyiffantások rendesen bizonyos időnként hallhatók. Kivéve, ha a vad közvetlen az ebek elől ugrott, azután mind sűrűbb. Amint a kopók összeverődnek, csak úgy cseng az erdő a különböző színezetű hangoktól.

 

 

Leggyakrabban vaddisznó és nemesvad hajtására használták. Olykor medvevadászaton is bevetették az erősebb rámenősebb egyedeket. Az idősebb, lassabb kutyákkal végeztették a sebzett vad felkutatását.

 

A kopók természetes ösztönüknek engedelmeskedve nyomon követik, és élénk ugatással üldözik (hajtják a vadat. Kiváló gyors reflexük, melynek segítségével futásuk lassítása nélkül képesek elkülöníteni egyik szagot a másiktól. Ennek alapján irányukat megváltoztatják, és számtalan út és nyom között a jót megtalálják, a még látszólag összekuszál nyomok között is.

 

Manapság a kopó kiváló szimatát lehet hasznosítani a vércsapázásnál, valamint vaddisznóhajtáson, hajtásra, egyesével, vagy párosan.